... az előttem elterülő könyvtömegre (A skarlát betű - magyar kiselőadás, Goirot apó - magyaróra, biosz könyv + füzet - közeledő tz,  angol szótár - különtanár, angolkönyv - angolóra, német munkafüzet - németóra, periódusos rendszer - kémia fakt... stb...stb....) úgy érzem, összecsapott a fejem fölött az a bizonyos hullám. Meg egy kicsit azt is, hogy kevés za a 24 óra egy napban.

Anyu azt szokta mondani, a gimnázium a legjobb példa arra, hogy nem éri meg maximalistának lenni.

Nyugi, először én sem értettem. Kábé annyi a lényege, hogy ha maximalista vagy, mindent 100%-osra akarsz megcsinálni, és mindenhol meg akarsz felelni. De a helyzet az, hogy ez egyszerűen lehetetlen.

Volt egy könyv, ahol az apród, a királyi várban panaszkodik idősebb barátjának, egy fegyverhordozónak, hogy sosem éri utol magát (lemaradás, büntetés, büntetés miatti lemaradás, dupla büntetés...), mire azt felelte, hogy szerinte arra megy ki ez az egész, hogy megtanítsák őket az alázatra. Na meg, ha kibírják ezt a pár évet, akkor bizonyára remek lovag lesz belőlük.

Szóval, ennek értelmében, a túlélésre kell játszani. Van egy olyan érzésem, hogy máshogy nem is lehet.