Tegnap - mint minden szombaton - elmentünk apuval teniszezni. Van egy edzőnk is, Gerda. Kb 29 éves, alacsony, vékony, de baromi erős csaj, aki soha (tényleg soha) nem mosolyog. És még nekem rója fel, hogyha szerinte túl morcos vagyok! De most komolyan, mégis hogy vigyorogjak és kacarásszak, ha ő meg úgy néz rám, mintha karót nyelt volna?! Nem azért, szerintem egészen megkedveltem, amióta velünk játszik, de néha annyira ki tud akasztani... Állandóan kiforgatja a szavaimat! Tegnap is, amikor sorozatba kb az ötödik labdát hibáztam el, megkérdezte, hogy:

 - Mi van?

Gondolom, arra gondolt, hogy mi bajom van, amiért ennyire nem megy.

 - Nem tudom - válaszoltam, mert tényleg nem tudtam. Bár, óra vége fele volt, lehet hogy csak fáradt voltam.

- Mit nem tudsz?

Most komolyan, hogy lehet ilyet kérdezni? Ő kérdezte, hogy mi van, én csak válaszoltam. Basszus... És erre mit kéne válaszolnia az embernek? Kimondtam, ami legelőször az eszembe jutott, vagyis azt, ami az igazság:

- Visszaütni.

Na, ez már baj volt. Jó nagy. Gerda nem bírja, ha ilyet mondok, mert úgy értelmezi, hogy azt mondom: Képtelen vagyok rá, hagyjuk abba! Pedig én csak úgy értettem, hogy nem tudtam visszaütni, de azért továbbra is próbálkozom. Ilyen, és ehhez hasonló hosszú és értelmes párbeszédek szoktak lejátszódni közöttünk. Mit lehet tenni? Két külön világ... egyszerűen mindenből mást hall ki, mint amit mondani akarok. Amikor ősszel megkérdezte, milyen volt a nyaralás, és én erre megintcsak azt mondtam, ami legelőször eszembe jutott:

- Hosszú.

És ebből ő rögtön leszűrte, hogy nem tetszett a nyaralás, és rossz volt. De hát könyörgöm, csak azért mondtam, mert elfáradtam a sok túrától, és jó itthon lenni!